A tűz jelzése, a veszély tudatása – mind az emberekkel, mint a tűzoltással foglalkozókkal – már nagyon korán kialakult. Ennek mindig megtalálták a módját, teljesen függetlenül attól, hogy a technika fejlődése épp hol tartott.

TűzjelzésAz Ókori Keleten, és a Római birodalomban az emberek a tűz jelzését önként, a közösség iránti felelősségérzettől vezérelve végezték, valószínűleg nem túl szervezetten.

A Tigris és Eufrátesz mentén lévő Babilónia királya – Hamurabi (i.e. 1795 – 1970) – által kiadott Törvénykönyv 25. pontja már ekkor elrendelte, hogy ha a tűzoltásban segédkező a zavaros helyzetet kihasználva ellopja a károsultak értéktárgyát, akkor büntetésként a tűzbe kell vetni Őt.

A tűz észlelése, a tűz hírének továbbítása ebben az időben valószínűleg mindenkinek a kötelessége volt, a tűzoltásban is sokaknak kellett segédkezni.

Kínában ekkoriban tűzrendőrök dolgoztak, akik az éjszakai tűzgyújtási tilalmat ellenőrizték, éjjelente őrjáratoztak, vagy egy figyelő pontról oldották meg a feladatot. Tűz esetén tűzoltó osztagot riadóztattak.

Akkoriban azonban hiányosak voltak az ismereteik, nem ismerték a tűz eredetét, az égés feltételeit, elolthatóságának lehetőségeit, azt hitték, a tüzet úgysem lehet megfékezni, így a tűzoltó osztagok meglehetősen kényelmesen „vonultak”, egyáltalán nem siettek. A tűz isteni eredetét vallva „csak késedelmesen jelentek meg a kárhelyen, mert a tagoknak előbb pompában illett öltözniük, és zenekarnak kellett a kivonuló, zászlódíszes tűzoltóosztag előtt haladnia, mintha ünnepre mennének.”

Japánban a tűzoltók laktanyában voltak elhelyezve, a tüzek észlelésre, jelzésére figyelőtornyokat építettek. Nappal hangos szóval riadóztattak. A tűzoltók párnái alatt farudak futottak végig. Ha éjszaka tűz volt, ezt a farudat ütögette az ügyeletes, erre ébredtek a tűzoltók és vonultak tüzet oltani.

A tényleges oltás helyett a tüzet vallásos-babonás fogásokkal igyekeztek megfékezni, a lángokat füstölők illatával legyezgették, a haragvó isten megfékezésére. Tüzek pedig gyakran voltak, sőt, a könnyen éghető anyagokból készült házak miatt gyakran tűzvész is pusztított.

Az ókori Róma több százezer lakosú város volt, ahol a nyílt lángú sütés-főzés, az ezzel való világítás, illetve az éghető anyagú épületek, a szűk utcák sok tüzet, tűzvészt okoztak. Ezek megelőzése, a tűz megfékezése már tudatos tűzvédelmi rendet igényelt.

Augustus utasítására 600 fős – rabszolgákból álló – osztagot hoztak létre a tűzoltói és rendőri feladatok ellátására, de léteztek magán tűzoltó csoportosulások is. A város hét dombján figyelőhelyeket építettek, és őrjáratok is figyelték a tüzeket. Idővel azonban kiderült, hogy a rabszolgák, ahelyett, hogy a tüzet oltották volna, az ezzel járó felfordulást kihasználták a rabszolgatartók elleni bosszúállásra.

Krisztus után a hatodik évben szabad emberekből összesen 7.000 főt számláló őrködő zászlóaljat állítottak fel, és így tettek a Római Birodalom számos városában, köztük az akkori Pannónia székhelyén, Aquincumban is.

Az aquincumi polgárváros tűzoltó székházához egy torony is tartozott, ahol folyamatosan őrök teljesítettek szolgálatot, a tűz észlelését harsonával, hangokkal, kiabálással, csengővel, kolomppal, fém ütögetésével jelezték. A helyi – kisebb – tüzeket azonban őrjárattal keresték. Éjszaka a hangjeleket fényjelekkel egészítették ki.

Tűz esetén a tűzőrség tagjai a székházban tartott tűzoltószerekkel – harsona kíséretében – vonultak a tűzhöz, és a lakossággal közösen próbálták azt eloltani.

Az időszámításunk szerint 4-7. évszázadban megkezdődött a népvándorlás, így ez a tűzvédelmi rend is feledésbe merült. A vándorló törzsek nádból, sásból, fából készítettek – egymástól nagy távolságra – házakat, így a tűz nem tudott átterjedni egyik építményről a másikra. A fűtést, világítást, sütést, főzést a sátoron kívül, vagy annak közepén – jól elszigetelt, őrzött helyen – oldották meg, így a tűzvédelmet jó hatékonysággal tudták biztosítani.

A magyarok nem foglalkoztak állandó lakóhelyek kialakításával, azonban Szent István király már szorgalmazta telepedési központok létesítését. A kereszténységre térítve a népet, elrendelte, hogy minden falu építsen templomot, ahol minden vasárnap istentiszteletre kellett összegyűlni, kivéve azokat, akik a „tűzvészekre” vigyáztak.

Ez volt a magyar történelem első törvénye, ami a tűz gyors megfékezését, megakadályozását feladatát közösségi feladattá tette. A pontos kivitelezésről nincsenek adatok, valószínűleg a tűz észlelése volt a legfontosabb feladat, látható és hallható jelekkel hozták az emberek tudomására a tüzeket. A tűzoltásban mindenkinek részt kellett venni, a kárhelyre vonulást hangzavar kísérte.

Hazánkban a városiasodás a XII. században kezdődik. A letelepedés gócpontjai a várak, sok helyen pedig a templomok voltak. A városvédő szervezetek feladata volt a tüzek figyelése, a tűzoltásba kezdetben az egész lakosság bevonásra került, később ez a céhek tagjainak kötelessége lett.

A városok, vármegyék szabályrendeletei már éjjeli őrök felállítására adtak utasítást, az őrök kötelessége volt a tűzfigyelés, és az éjszaka kóborlók szemmel tartása, mert sokszor közülük kerültek ki a gyújtogatók.

Az 1.500-as évektől Magyarországon a települések nagy részét a bakterek (őrök) vigyázták, akik éjszakánként óránkénti figyelmeztették a lakókat az idő múlására:

„Éjfélt ütött már az óra,
Térjetek már nyugovóra,
Tűzre, vízre vigyázzatok,
Le ne égjen a házatok.”

A Felvidéken, és az ország más városainak, falvainak tornyaiban őrségeket állítottak fel, akik részben a közeledő ellenséget, részben a tüzeket figyelték, baj esetén szócsövet használtak, vagy mozsárágyút sütöttek el, éjjel lámpával, nappal pedig piros zászlóval jelezve a tűz irányát.

(Forrás: Dr. Hadnagy Imre József: A tűzjelzés fejlődése a XX. század közepéig)

 


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

7 + tizenegy =