A tűzjelzés története egészen az ókorig követhető vissza. A tűzjelzés történetéről szóló cikkem első részében az ókortól eljutottunk egészen a középkorig. Most nézzük, hogy a különféle városok hogyan oldották meg a tűzvédelmet. Következzen hát sok-sok további érdekesség…

Pozsonyban 1446-tól előírták, hogy a tűzőr a tűz irányát piros zászlóval, éjjel pedig piros lámpával jelezze.

A soproni Tűztoronyban őrök szolgáltak, akik védték a lakosságot a tűztől, ellenségtől, és köszöntötték a jószándékkal érkezőket. A toronyőrök valójában zenészek voltak, akik mellesleg figyelték a várost. A két foglalkozás a XVIII. században került szétválasztásra.

1394-től kürttel, trombitával jelezték a baj, 1546-tól pedig egy kis haranggal, és zászlóval, később dobolással, piros zászlóval, éjjel égő lámpással.

A toronyőr-zenészek ezen kívül trombitával óránként jelezték az idő múlását, de ha tüzet észleltek, jeleztek, pénzjutalmat is kaptak.

1626-tól a soproni utcákon is cirkáltak tűzőrök, ennek ellenére az 1676-os tűzvészben még a Tűztorony is elpusztult, ezért magasabbra építették újjá, hogy az egész várost be lehessen látni.

1859-től komoly jelzőrendszert alakítottak ki. A tűz észlelésekor a tűzharang kongatásának száma tudatta a lakókkal, hogy a baj melyik városrészben van, a kongatás gyorsabb, vagy lassabb ütemével jelezték a tűz kezdetét, vagy végét, a különféle színű zászlók, illetve lámpák a tűz távolságát mutatták.

A tűz oltásában részt vett a lakosság, a céhekbe tömörül iparosok, illetve a kollégiumban lakó diákok is.

Debrecenben 1657-től 1880-ig – azaz több, mint 200 éven át – diákok őrködtek a város nyugati sarkán lévő toronyban, és tűz esetén szintén a diákok voltak azok, akik a tűz oltásához kivonultak.

Győrben 1698-ban jelent meg a „tűzrendészeti regula”, ami összefoglalta a megelőző tűzrendészet, és a tűzjelzés szabályait. A regula szerint, ha a tűzrendészeti őr az utcákon járva rendellenességet tapasztal, 12 forintos bírságot kell behajtania.

Pécsett az 1764-ben megjelent „Tűz ellen való rendtartás” szerint éjjel strázsák járták a várost, minden órában kiáltottak, és ha tüzet észleltek, szaladtak harangozni.

1788-ban II. József az egész országra vonatkozó tűzrendészeti rendeletet adott ki, ami rendezte a tűzrendészet feladatait.

A császári rendelet szerint a legnagyobb körültekintés ellenére is keletkezhet tűz, tehát nem a tűz megelőzése, hanem a gyors felfedezése, és azonnali kihirdetése a legfőbb feladat. Ez az éjszakai strázsák feladata, akik tűz észlelésekor kiáltással, kürtfújással, ablakok, ajtók zörgetésével, esetleg harang kongatásával keltették az embereket. A tűzről azonnal értesíteni kellett a katonaságot, és a szomszéd települést (harangszóval, vagy lovas hírmondóval).

A házigazdák feladata volt az oltás azonnali megkezdése, és a szomszédok értesítése, segítségül hívása.

Rozsnyóban a tüzet lármával, lövéssel, vagy dobszóval jelezték. A toronyban szolgáló őrök a tűz irányát lámpással, nappal zászlóval jelezték, és félreverték a harangot. Ezt meghallva a készültségben lévő hajdú egy töltve tartott puskát kilőve utasította a hajdúkat az indulásra.

 Az ipari forradalom után önkéntes tűzoltó szervezeteket alakítottak, a korszerűsítés, motorizáció, és az elektromos eszközök megjelenése jelentősen megváltoztatta a tűzvédelmet is. A sorozat következő részében ezt az időszakot mutatom majd be.

(Forrás: Dr. Hadnagy Imre József: A tűzjelzés fejlődése a XX. század közepéig)


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő × négy =