Sorozatom harmadik, egyben befejező részében az ipari forradalomtól a II. világháború végéig fejlődő tűzjelzési módokkal foglalkozom.

Magyarországon, a XIX. század elején beindult az ipari fejlődés, aminek következtében gyárak, üzemek épültek, mezőgazdasági és élelmiszeripari létesítmények születnek, áruházak, raktárak, kulturális intézmények létesülnek, a lakótelepeken tömegek éltek.

Mindez a tűzvédelem fejlődését eredményezte, hiszen a tüzek már sok embert veszélyeztettek, nagy értékeket érintettek, magas épületekben keletkeztek.

Ez persze főként a nagyobb városokban jelentett problémát, a vidéki területeken a változás nem volt látványos.

1871-ben megalakult a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség, akik nemcsak tűzoltó feladatot láttak el, hanem rendezvényeket, kiállításokat szerveztek, és ellátták a tűzoltóságok érdekvédelmét is. 1891-ben gyakorlati szabályzatot adtak ki, benne az egységes síp-, kürtjelekkel, és vezényszavakkal.

 Az első tűzvédelmi törvényt 1936-ban fogadták el, de a II. világháború sajnos megtörte a fejlődést.

1948-ban megalakult az Állami Tűzoltóság, ami elősegítette a fejlődés újbóli beindulását. Sokan úgy vélték, hogy a „városi kötelezett tűzoltóságok” elavultak, helyüket önkéntes osztagoknak kellene átvenni. Később hivatásos, majd magán (üzemi, gyári, mezőgazdasági, stb.) tűzoltóságok is alakultak.

Az első önkéntes tűzoltóság Aradon, majd Sopronban jött létre.

Budapesten az 1850-es években lovas tűzfelügyelő járőrök cirkálnak, a tűzet harangkongatással, zászlóval, lámpával jelezték.

Ebben az időben már létezett a telegráf (távíró) és a telefon. Az első távírót 1847-ben helyezték üzembe Magyarországon, és az első telefonközpont 1881-ben készült el.

A Tűzoltók zsebkönyve 1888-ban részletesen ismertette a Graham Bell és a T. A. Edison féle „telephont”, akik a „természetnek egymástól igen eltérő két tüneményét figyelték meg és vették találmányaik alapjául.”

„Mióta találmányaikat köztudomásra hozták … azótától fogva szakadatlanul használható napjainkig; még pedig fokozódó mértékben.”

A leírtakból következtetni lehet, hogy ezeknek az eszközöknek a tűzoltói szolgálatba állítása napirendre került.

A Tűzoltó tisztek zsebnaptára 1893-ban a távírda és távbeszélő berendezések tűzoltói feladatok ellátásához való telepítésével is foglalkozik.

Budapesten a városházi toronyőrséget az Eskü-téri tűzőrséggel házi távíró kötötte össze. A tűzőr a távírón egyezményes jeleket továbbításával közölte a tűz helyét.

 Az első három utcai tűzjelző szekrény 1874-ben jelent meg a fővárosban, készíttetője Gróf Széchenyi Ödön volt.

Az ország nagyvárosaiban az 1880-as évek elejétől telefon-tűzjelző hálózatot létesítettek, a századfordulótól utcai tűzjelző készülékeket telepítettek.

Az utcai tűzjelző készülék ablaka üvegezett, amelyet tűz észlelésekor be kell törni, majd egy nyomógombot kell megnyomni, ekkor egy áramkör záródik és bekapcsolja a tűzőrségen elhelyezett csengőt, valamit egy izzólámpát, megjelölve a tűzjelzést adó készülék „földrajzi helyét”.

Sopronban 1879-ben merült fel tűzjelző telefon létesítésének gondolata. Elsőként a toronyőrök szobája és a városházi őrszoba között építették ki „értekezés” céljából a telefonvonalat.

A színház és a városháza között 1884-től élt ez a kapcsolat, sőt a színházban házi- és a tűzjelző távíró használatát is előírták. Ez volt a „tűzjelző telegraph”. A berendezés jelzőtasterei 8 helyen, üveg alatti szekrényben voltak elhelyezve. Veszély esetén az üveget be kellett törni, a nyomógombot meg kellett nyomni, ekkor riasztójel ment a városi őrszobába. Szerencsére éles riasztásra egyszer sem került sor.

Az I. világháborút megelőzően telefon-összeköttetéssel oldották meg a városban a tűzjelzési feladatot. A tűzoltók riasztásához villamos hálózatot építenek ki, a hálózatba 30 lakás volt bekapcsolva.

Ebben az időben 5 nyilvános tűz- és balesetjelző állomás, valamint 32 tűzriasztó csengő működött a városban. A tűzriasztó készülék helyett – 1928-ban – a helyi laktanya tornyára elektromos szirénát szerelnek fel.

 Az I. világháborút megelőzően tulajdonképpen kialakult a tűzjelzés korszerűbb rendszere. Az elektronikai eszközök (telefon, távíró, villanycsengő, elektromos sziréna, stb.) alkalmazása egyszerűsödött, a tűzoltószerek mobilabbak lettek.

A nagyobb városokban új tűzjelző-berendezéseket alkalmaztak, miközben vidéken még jó ideig megmaradtak a régi megoldások. Így aratás idején a torony-figyelő szolgálat, harang-félreverés, jelző zászlók, lámpák, a tűzilárma eszközei: a kézi sziréna, gőzsíp, stb.

Állami szerepvállalás a tűzjelzés fejlesztésében nem létezett, így a helyi önkormányzatok oldották meg a problémákat.

A két világháború között a magyar tűzoltóságot is sújtotta a világgazdasági-válság, majd az újabb háború viharfelhői is megjelentek. A szellemi és anyagi erőket a lég- és gázvédelem megszervezésére, egy hatékony légoltalmi rendszer létrehozására kellett összpontosítani.

A tűzoltóságra a polgári légvédelemben jelentős szerep hárul, mivel a települések, ipartelepek, közlekedési csomópontok, gazdasági, katonai, és egyéb objektumok elleni bombatámadás során keletkező tüzek felszámolása egyértelműen a tűzoltóság feladata volt.

A magyar tűzoltóság a II. világháború alatt és azt követően is hűen teljesítette kötelességét, annak ellenére, hogy mind személyi, mind technikai téren jelentős veszteségei voltak. A tűzjelzést és a kommunikációt a rendelkezésre álló eszközökkel – sokszor szükség eszközökkel is – megoldotta.

1948-tól, az Állami Tűzoltóság megalakulásától egy új korszak kezdődik a tűzjelzés és a kommunikáció történetében.

(Forrás: Dr. Hadnagy Imre József: A tűzjelzés fejlődése a XX. század közepéig)


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

15 − 9 =