Ököritófülpös soha nem felejti el azt a tragédiát, ami 1910. március 27-én történt a településen. Ez a tűz hazánk minden idők legtöbb áldozatot követelő tűzvésze volt, és a világon is a legnagyobbak között tartják számon. 312 ember vesztette életét, 99-en sérültek meg.

(Fotó: https://tortenelemportal.hu)

Ököritófülpös elődközségében, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szatmárököritón 1910 húsvét vasárnapján rendeztek bált egy csűrben. Az akkori szokás szerint úgynevezett – disznóhólyagból készült – hólyaglámpásba helyezett gyertyával világítottak. Az egyéni belépő egy korona volt, a családi pedig három.

A falu közepén épült csűr, és a mellette lévő kocsma is Schwarz Benjámin tulajdonában volt.

A bálba a környék 17 községéből érkeztek fiatalok. Előző hónapban alakult meg a 12 tagú fúvószenekar, akik nagy hírverést csaptak a mulatságnak, hogy a bevételből kifizethessék a több, mint 1.000 koronába került hangszereiket.

A zenekar tagjai 6 hét alatt tanultak meg zenélni, az oktatásért 200 koronát, teljes ellátást, és napi fél liter pálinkát fizettek. Közben megszervezték – húsvét vasárnapjára – az első fellépésüket.

A községben a báloknak, rendezvényeknek a csűr adott otthont, mivel más létesítmény ilyen események megrendezésére nem állt rendelkezésre. A hatóságok 1855-től adtak engedélyt a működésére. Az 1910-es húsvéti bálra papírzászlókkal, lampionokkal és petróleumlámpákkal díszítették fel az épületet, de fent volt még a szüreti bál dekorációja is. 650 ember gyűlt össze az épületben, egy fúvós, és egy vonós zenekar játszott felváltva.

A csűr egyik végében, a nagy kapu előtt állították fel a zenekari dobogót, a másik végében lévő kapu előtt pedig hosszú padokat állítottak a csak bámészkodni érkező szülőknek, és ezen az oldalon még kívülről is betámasztották a kaput. A falak körül – körben – padok voltak felállítva. A bálozók – a belépőjegy kifizetése után – egy kis oldalsó kapun jutottak be.

Az ököritótiak egyébként úgy gondolták, hogy átok ül az épületen, mivel a csűrben gyakran történtek tragédiák. 1886-ban az egyik bálban például hatalmas verekedés tört ki, előkerültek a bicskák, 26-an megsebesültek, 5-en pedig meg is haltak. Az 1910-es tűzvész után nem is épült semmi a telken, ma egy park, valamint a tűzvészben elhunytak tiszteletére készült emlékoszlop áll a helyén.

Az egyik szemtanú, a zenekar klarinétosa, Pinczés Lajos a korabeli újságokban így emlékezett a húsvéti bálon történtekre:

“A zenekar közelében lévő egyik lámpácska, benne az égő gyertyával, a fúvósok szelében ide-oda ingott. Még mondtam is a szünetben a pajtásomnak, nézd azt a lámpát! De csak legyintett, semmit érő kis lámpa, ha meggyullad, pukkan egyet, lehull a parazsa és széttapossák. Volt már ilyen százszor is. Igaz, így volt mindig. Amikor újra rázendített a fúvószenekar, a gyertya feldőlt a lámpában, lángot kapott a bura. Az alatta táncoló huszár elővette a kardját, és oda csapott. Nem tudta szegény feje, hogy a hólyaglámpa nem madzagon lóg, hanem dróton. S a kard felcsapta a lángot a drót végével a mennyezetre”.

A dróton lógó, meggyulladt lámpa a mennyezetre csapódva felgyújtotta a csűr faszerkezetét és a szalmatetőt. Kérdés, hogy ki volt a karddal csapkodó huszár. Kovács Gusztáv, a település református lelkészének feljegyzése szerint:

“A kigyulladt lampiont Szénás Bálint porcsalmai ifjú – egy közeli település lakója -, az ünnepre hazajött közös-hadseregbeli huszár kardjával próbálta leütni, de nem sikerült, sőt a csapástól a lampion jobban égett, s meggyújtotta a közelebbi bálra odahordott már megszáradt faleveleket, gallyakat. Azok, mint a zsír, úgy égtek”

A településen lakók szerint a tüzet okozó huszár Pongó Dániel volt, aki végül a lángok közt lelte halálát. A katona szülei, és rokonai végül a településről kénytelenek voltak elköltözni, mivel a faluban mindenki a fiút hibáztatta.

A mulatók próbáltak menekülni, de a két kijáratot zárva találták. A rendezők ugyanis így akarták megakadályozni, hogy a húsvéti bálba jegy nélkül jussanak be a mulatozók. A kijáratok elé ezen kívül padokat szegeztek, ami megakadályozta a kívülről való bejutást is. A menekülők egymást lökdösve, taposva próbáltak kijutni az égő csűrből.

“Rettenetes tusakodás támadt a menekülők között, szívszaggató jajgatás hangzott, és akadt olyan sikerrel kijutott bálozó, aki égő ruhában futott az utcán, amíg össze nem esett” – írta le a lelkész.

Gyorsan terjedtek a lángok, a tető égő darabjai a bálozók közé zuhantak. Az oldalsó ajtó betömődött a menekülőktől. A zenekari dobogó felől nem lehetett a kaput megközelíteni, a túlsó oldalon lévő kaput ugyan nagy nehezen kinyitották, de a kapu előtt lévő padokban botladoztak az emberek, majd pillanatok alatt két (vagy három) méter magas emberhegy alakult ki. Aki alul volt, az megfulladt, a felül lévőket a lángok ölték meg.

Móricz Zsigmond így ír a tűzről:

“A táncoslegény ököllel ütötte el a lányt, ordítva vágott előre s egy másodperc alatt földre voltak tiporva az elől állók, akik az út sodrába állottak s nem a kapu felé rohanókéban. És senki sem ért a kapuhoz, hanem bent két lépésre attól eleven máglya nőtt az önmagukat tönkretevő boldogtalanokból.

A jelenlevő emberi erőnek semmi része sem használódott el a kapu kitörésére s a hirtelen lecsapó füstben és tűzben a legparányibb emberi ész és akarat nélkül mintegy szétrobbanva sült ki az emberi testekbe töltött energia.

Alig, alig néhányan mentek ki a nyitva levő kis ajtón, s jellemző, hogy volt legény, aki kívülről, tehát a szabad ég alól, tiszta ésszel tört be, s így az emberhalom alól ki tudta vonszolni húgát s épségben vitte ki a pokolból.

Ellenben a többiek, a boldogtalan állatok ott vesztek, mintha csak nem is az isten képére teremtett lények lettek volna, hanem kosok és bárányok a tűzben. És fölfelé meredt a karjuk és a szemük s mikor annyira nőtt az emberhegy, hogy elérték róla a valami három méter magasságban levő nyílást a csűr falán, azon ugráltak ki az égő emberek s így megmenekültek mintegy százan.

És a letapodottak visszarángattak a kit tudtak s volt a kit egészen ketté szakasztottak.

Valaki, és pedig úri ember, a fiát akarta bent megkeresni, nem engedték be, míg nem fizet. Nem volt nála pénz, ami falun rendes dolog, – így menekült meg, mert épp abban a percben tőrt ki a tűz. S e miatt menekült meg a kis fia is, mert azt sem engedték be nézőnek, korona nélkül.”

A mentésnél az is gond volt, hogy akik a csűrön kívül levegőztek, észlelve a lángokat, mindenáron be akartak jutni, segíteni a menekülőknek, akik persze kifelé igyekeztek. A csűr közepén ragadtak a füsttől fulladoztak.

Az épület alig 20 perc alatt porrá égett, 126-an a felismerhetetlenségig összeégtek, sokan később, az égési sérülésekbe haltak bele. Összesen 312 bálozó vesztette életét.

A tűzvész után felkorbácsolódtak az indulatok, a falu elöljárói a katonaság bevetését fontolgatták. A környékbeli falvakból sorra érkeztek a hozzátartozóikat kereső családtagok, teljes lett a káosz.

A helyszínen végül a csendőrök tettek rendet, három mátészalkai és két csengeri orvos nyújtott elsősegélyt a rengeteg sérültnek. Az utolsó halott a tűz után majdnem egy hónappal, április 21-én halt meg.

Több napon át temették a halottakat, a lelkész így emlékszik:

“…iszonyú volt az a temetési menet, amit sírás, jajgatás kísért a tragédia helyszínétől a sírkertig. A 126 ember földi maradványait tartalmazó koporsókat tizenhat szekér vitte a temetőbe, ők közös sírba kerültek.”

A tűzvész után a faluból 5 évig nem soroztak katonát, hat évig nem tartottak esküvőt, és tíz év kellett a következő bál megrendezéséig.

A tűzvész századik évfordulójára a közös sírhelyre felkerült a 126 elhunyt neve. Azt, hogy kik nyugszanak a sírban, a helyi anyakönyvi feljegyzések alapján derítették ki.

Ököritófülpös soha nem akarja elfelejteni a tragédiát. Olyannyira nem, hogy a falu címerében is szerepel az égő csűr képe.

Ököritófülpös címere

A tragédiáról Móricz Zsigmond is írt. Először egy cikket a „Nyugat”-ban, majd „A fáklya” című művet.

Az “Ököritó” című cikkben Móricz kemény szavakkal nevezi meg a felelősöket:

“Az ököritói szerencsétlenségért felelős minden tanító, minden pap, minden szolgabíró, minden jegyző, s minden vármegyei hivatalnok, akinek 1848. óta köze volt ehhez a faluhoz. Fel egészen a mai belügyminiszterig, ha ez nem vette tudomásul az alispán hírhedt táviratát. Csak a főispánok nem felelősek semmiért.

A főispánt nem azért küldi le a kormány a megyékbe, mert felteszi róluk, hogy lelkük van s a megyének hasznára lesznek, hanem azért mert szép a nevük, mint egy lobogó és legalább is olyan daliák, mint a vármegyei hajdú: tehát nem dolgozni kell nekik, hanem reprezentálni! Ilyenformán Szatmár megyének most ideális főispánja van.

S ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: “addig nem megy le Ököritóra, míg el nem temetik a halottakat, mert azt a látványt nem bírják ki az idegei”, s hogy “Ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra.””

(Forrás: múlt-kor; Magyar Hírlap)


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 × 5 =